Dezdi emlékére

Igazából nem nagyon ismertem. Öt éves voltam, mikor apum elhozott nagyiméknak egy rottweiler szuka kölyköt, Dezdemónát. Akkor még kertes házban laktak és volt egy másik kutyájuk is, egy Old English Sheepdog-juk(óangol juhász, vagy bobtail) is. Egy év múlva a szüleim elváltak, apum kiköltözött Gyöngyösbe, mamámék átköltöztek egy kisebb lakásba, Samut elajándékozták, Dezdit pedig odaadták a másik nagyszüleimnek házőrző gyanánt. Igen!... Innen kezdődött meg igazán az élet. Belett zárva egy háromszor három méteres helyre, egy  papám által összetákolt kutyaólban. Így élt le körülbelül hat évet, míg egyszer csak...

Mí egyszer csak rá nem jöttem mi történik itt már évek óta. Elkezdtem komolyan foglalkozni a kutyával. Szüleim, nagyszüleim mindig óvtak tőle, hogy akár a ketrece közelébe se menjek, ne simogassam meg, ne foglalkozzak vele, mert a kutya kiszámíthatatlan, nem tudni, hogy reagálna a közeledésemre. De én hajthatatlan voltam. Mindenképpen szerettem volna a közelébe jutni. Egyre többet jártam ki hozzá, és vittem neki az ízletes velős csontokat. Simogattam, dédelgettem. Mivel én nem mehettem be hozzá, mindig kidugta a kisbuksiját a rácsok között, és így tudtam simizni. Egyszer, mikor egész jó volt az idő, papám felügyelete alatt kiengedtem. Teljesen elvolt ragadtatva az örömtől, ugrált fel, s alá. Játszott. De az első útja nem hozzám vezetett. Papámhoz futott, hanyat dobta magát, és papám pedig csak simogatta és simogatta. Nem hozzám jött először, hisz papa volt az, akit egész életében ismert, ő járt be hozzá minden nap, ő etette, itatta, takarított utána. Ő volt az egyetlen, aki tényleg mindig foglalkozott vele.

De egyik nap váratlan fordulatot vett az élete. Egyik napról a másikra, daganatos lett, de nem csak ő, hanem a macska (Pamacs) is. Mindkettejüknek daganat nőtt a hasában. Elvittenagypapám a kórházba őket. A műtétek sikeresnek bizonyultak. S itt kezdődtek a bajok. Félév elteltével Dezdi daganat kiújjult. De sajnos ezt már nagyon későn vettük észre... Egyik hétvégén, mikor kint voltunk nagyszüleimnél, megyek hozzá, hogy köszöntsem, s látom, hogy nem jön ki a helyéről. Bármivel is csalogattam, nem volt hajlandó kitenni onnan a lábát. Nem bírt felállni. Ebben a pillanatban átsuhant az agyamon, hogy megfog halni, de mintha misem történt volna, elhesegettem. Álltam a ketrec előtt, és figyeltem. A szemébe néztem, ő pedig az enyémbe, de nem mentem be hozzá. Szóltam papámnak, hogy Dezdi nem bír lábraállni, azt mondta, majd elviszi megvizsgáltatni. Ez vasárnap történt. Eljött a hétfő, majd a kedd. Az a borzalmas nap, amit sosem fogok elfeledni. Délután négy, öt órára járt, mikor ültem a gép előtt, és megcsörrent a telefon. Anyum vette fel a kagylót, a másik végén mamám beszélt. Anya átadta a telefont. Mama elmesélte, hogy tegnap (hétfőn) papa elvitte Dezdemónát a közeli állatkórházba. Az orvos nagyon szomorú hírt közölt vele. Azt mondta, a kutyának megromlott a hallása és a látása, járni is alig bír, válasszuk a kegyesebb megoldást, ne szenvedjen szegény kutya. Dezdemónát végleg elaltatták... ;( Én már mikor meghallottam, hogy "szomorú hír", már potyogtak a könnyeim. Letettem a telefont, és csak sírtam. Háromnegyed órán keresztül megállaás nélkül sírtam. Ez így ment még három napig. Akárhányszor az eszembe jutott... De nem is amiatt sírtam a legjobban, hanem, az, hogy én éreztem, hogy megfog halni, mégse mentem be hozzá elbúcsúzni, és nem  simogattam meg utoljára a fejét, pedig ő már erre nem volt képes. Ettől voltam a legszomorúbb...

Később végülis belenyugodtam. Bár megfogadtam, hogy gyűlölni fogom, azt a kutyát, amelyik majd megpróbálja átvenni, ez nem így lett. Mikor elmentünk kiválasztani az új ebet, én választottam ki, melyiket hozzuk el, és még a nevét is. Majd a másodikat is.

 És így Jackie és Mary örökre vigyázni fogják Dezdemóna emlékét.

manodog